Barion Pixel

FORGOT YOUR DETAILS?

alt

Az ashramból való továbbindulásom kicsit csúszott a tervezetthez képest. Eredetileg egy hetet akartam maradni, végül 11 nap lett belőle. Hiába ha egyszer találsz egy helyet ahol jól érzed magad, akkor onnan nehezen szakadsz el, na meg az utazás lényegében arról kell szóljon, hogy jól érezzem magam. Mivel, nem volt tervezve a továbbutazásom, természetesen most sem jutott számomra jegy, ill. helyesbítek, számunkra, ugyanis most nem egyedül utazom, hanem egy baromi jó fej, na meg csinos ausztrál testvérpárral Ilana és Taliaval, akik ugyan azt az utazási filozófiát követte, mint én. Várólistás jegyünkkel a kezünkben másnap hajnali ötkor neki is indultunk, hogy elérjük a Trivandurumba tartó buszunkat. altA buszmegállóban megérkezve, egyből letámadott egy TUC TUC riksás, hogy rábeszéljen minket egy Trivandurumig tartó fuvarra. Most kivételesen sikerrel is járt, ugyanis olyan alacsony kihagyhatatlan árat közölt velünk, melynek nem tudtunk ellenállni. Örömmel pakoltuk be cuccunkat, na meg fáradt testünket a kis háromkerekűjébe. Utunk a külön fuvarnak köszönhetően alig tartott tovább egy óránál. A pályaudvaron megérkezve, hamar szembesültünk azzal a ténnyel, hogy nem jutott számunkra alvóhely. Rövid kis tanácskozást követően úgy döntöttünk, hogy átszeljük a várost egy másik pályaudvarhoz, ugyanis az onnan induló vonaton még van bőven hely a jegykiadó szerint. Gyorsan fel a buszra és irány a város másik fele. A meglévő jegyünkkel felszálltunk a vonatra és vártuk az ellenőr érkezését, ugyanis nála lehetett csak kiváltani az alvófülkés helyeket. A kalauz megérzett és elkezdett mojolni az iratok között és IGEEEEEEEEN. Sikerrel jártunk. Rövid kis örömtáncot követve cuccainkat szétdobálva helyünkön egyből kényelembe helyeztük magunkat. Úti célunk Hampi volt, vagyis számomra ismét. Hogy miért is megyek ismét Hampiba, a válasz egyszerű. A lányok csábos vonzereje meg a 3 napos Hampi fesztivál, mely sok programot meg szórakozást kínál. Hampi amúgy is az egyik kedvenc helyem, ahol ráadásul repülni is tudok. Első vonatunk sajnos csak Margaoig vitt minket, ahol ugyanis meg kellett várnunk a csatlakozásunkat. A vicc az egészben az, hogy hajnali egykor érkeztünk, csatlakozásunk meg reggel 7 kor volt. Nem volt mit tenni, fogtuk magunkat, kerestünk magunknak egy aránylag tiszta foltot a pályaudvaron és lefeküdtünk aludni. Mit ne mondjak, baromi kényelmetlen volt, mert annak ellenére, hogy két nadrág, két pulcsi, na meg egy Ilana próbált melegen tartani, fagyosra sikeredett ez az éjszaka. Vicces, hogy a korábbi írásomban említettem, hogy a helyiek minden talpalatnyi helyet elfoglalták az egyik pályaudvaron, hogy aludjanak. Most meg alig telt el másfél hónap és én is egyike lettem a pályaudvari helyfoglalók közül. Az igazat megvallva, nagyon élveztem ezt a helyzetet:) Utunk fennmaradó része innentől már problémamentes volt. Hampiban megérkezve, már az elején dugóba keveredtünk. Ez egy komoly előjele volt az itt található hatalmas tömegnek. A riksából kiszállva gyorsan elsétáltunk a folyóhoz, hogy átjussunk a túlpartra és keressünk magunknak szállást. Az árak az ünnepély miatt kicsit megemelkedtek, na és mivel általában csak egy nagy franciaággyal rendelkező szobák voltak, úgy döntöttünk, hogy édes hármasban fogunk aludni, gondolhatjátok, hogy örömmel vállaltam a középen alvó szerepét. A két lány egyből startolt, hogy kihasználják a programokban gazdálkodó lehetősségeket. Talia már az első napon kitalálta, hogy el akar végezni egy masszázs tanfolyamot.  Ezen a tanfolyamon én is részt vettem, ugyanis én voltam a test. Ez egy eléggé fárasztó munkakör, mely napi két órányi fekvéssel és ingyen masszázzsal járt (gondolom, most jönnek az anyázások). Ezen kívül részt vettem még fuvola tanfolyamon, a lányok meg tanultak makramézni, meg készítettek ezüst ékszereket és meg… Mivel a programok mindig a folyó túloldalán voltak, mindennap csónakázni kellett. Szerencsére most az esti hat óra helyett este 10-ig ment a fuvarozás, de mind ezek ellenére oda kellett figyelnünk nehogy lecsússzunk az utolsó menetről. A második nap úgy döntöttünk, hogy irány a tömeg és a féktelen táncolgatás, bulizás. Az éjszakába új barátunkkal Aslamal indultunk. Aslam az egyik bolt eladója, na meg egyben helyi útmutatónk, ő ugyanis egészen képben volt a fesztiválon való történésekkel kapcsolatban. Ahogy indultunk be a város központjába, onnan meg a nagyszínpad felé, úgy nőtt az emberek száma, melynek a 98%-a férfi volt. Itt kicsit más dimenziókban kell gondolkozni tömeg ügyében, ugyanis ezen a kis mulatságon elmondások szerint körülbelül egy millió látogató volt azon az estén. A vicc az, hogy csak a környező falvakból meg kisvárosokból jöttek az emberek, ezzel egy általam nem látott embertömeget kreálva. A nagyszínpadhoz közeledve egyszer csak eljutottunk odáig, hogy se előre se hátra, mert bedugaltult a tömeg a kerítésekből álló kordonba. Nem sokkal később kezdődött is a lökdösődés, persze ezzel egy hullámot elindítva, mert mindenki akit hátulról tolnak, az elöttelévő emberre támaszkodik és őt ezzel tovább tolja. Rövid kis válságmenedzselést követően a lányokat gyorsan odatereltem a kerítéshez, hogy menekülőre fogjuk. Igyekeztem a taperoló tömeg és közéjük állni és átsegíteni őket a kerítésen. A tömeg néha hatalmas erővel préselt a kerítés felé. Miután a lányok biztonságban voltak én is gyorsan átmásztam mentve ezzel irhámat. Mivel gyakran lehet olyan történeteket hallani, hogy a nagy tömegben agyonnyomják az embert, kicsit azért feljebb ugrott az adrenalin szintem. Bár magamat nem igazán féltettem. A tömeget igyekeztük innentől elkerülni és inkább olyan színpadokat kerestünk ahol néptánc meg színházi előadások voltak. Nekem ezek amúgy is sokkal jobban tetszettek. Ahogy közeledett az este 10 óra, el akartunk menni az utolsó csónakhoz. Aslam erre megnyugtatott minket, hogy nem szükséges sietni, mert a haverja végzi a hajózást a folyón, és később is bármikor átvisz, ha rá telefonál. Kicsit még élveztük az előadást meg ettünk néhány fagyit, mielőtt elindultunk a parthoz. A folyónál megérkezve, se csónak se jó barát, aki átvinne. Az igazat megvallva valahol tudtam, hogy ez lesz, de nem nagyon érdekelt. Na, most hogyan tovább? Mivel Aslamot a boltjából ismertük, melyben nem mást árusítanak, mint díszpárnákat meg ahhoz hasonló takarókat, nem volt kérdéses, hogy hol töltjük az éjszakát. A boltba belépve, úgy éreztem a sok takaró között magam, mintha az alvás mennyországába léptem volna be. A számunkra legszebb takarót kiválasztva, gyorsan megágyazva le is heveredtünk. Pár perccel később azonban Aslam ismét megérkezett és úgy döntött, hogy velünk alszik a boltban. Érthető volt, hogy nem volt igazán bizodalma irántunk, hiszen alig ismert minket 24 órája. Én ennek nem igazán örültem, mert egyet tudtam már előre, hogy én leszek a fal a lányok és Aslam között, mert természetesen nem akartak mellette aludni. A másik gondom az volt, hogy az Indiaiaknál a köpködés, böfögés, meg a szellentés teljesen normális hétköznapi dolognak számít. Még a német párocska mesélt egy történetet, amikor a pincér, megérkezését követően egy hatalmasat böffentett, aztán meg megkérdezte tőlük, haltogy mit parancsolnak. A bolt nagy volt, de Aslam természetesen mellém feküdt be, ráadásul egészen alsónadrág kivételével minden ruhájától megszabadult. Na, ebből édes álmok lesznek mondtam magamban. Mit ne mondjak az alvás mennyországát talán mégis másmilyennek képzeltem egy kicsit. Első ébredésem kb. két óra múlva történt, ugyanis Aslam, nem bírta ki, hogy ne váltson alvópózt minden második percben. Egyik alkalommal arra ébredtem, hogy a könyöke az arcomban van, majd a félmeztelen, közeledő férfitestnek köszönhetően, lépésről lépésre a lányokat is egyre kisebb helyre szorítottam. A végén már arra gondoltam, hogy mind hárman egymáson fekve a sarokban végezzük, hogy Aslam támadásaitól meneküljünk. Ez a történet szinte félelmetesebb volt, mint a tömegből való menekülés:) Minden felriadásom alkalmával magamban hatalmasakat nevettem, mert annyira irreális volt ez a történet. Kevés alvással a hátunk mögött, meg egy hajnali hatkor történő ébredést követve mostani folyóátkelésünk sikerrel járt. Pihésre sok idő nem jutott, mert reggel 10 kor kezdődött is a masszázs, bár nekem ez nem igazán volt megerőltető, Taliat azért sajnáltam egy kicsit. Úgy döntöttem, ezt a napot kicsit lazábbra fogom és miközben a lányok elmakramézgatnak a túlparton, én megírom blogomat. Megbeszéltük, hogy 6.30 kor találkozunk a túlparton, Gali zeneboltjában, ahol fuvolázgattunk még az előző napon. A blogírás remekül sikerült, azzal az egy bökkenővel, hogy nem bírtam feltölteni a weblapra a rossz netkapcsolat miatt. Többek között ez volt az egyik oka annak, hogy ennyi időre eltűntem. Miután végeztem, egyből a parthoz indultam. Útközben összefutottam néhány ismerőssel, akik azzal bíztattak, hogy jobban teszem, ha nem is próbálkozom, mert hatalmas tömeg vár a túlpartra jutásra. Persze a nagy tömeg engem nem rettent vissza hisz abban már van bőven gyakorlatom. A parton megérkezve megpillantottam a legalább 1000 főből álló úgymond sort. Remek, a sorhoz érve először vissza akartam fordulni, de mint kiderült, az este 10 helyett ma csak 7-ig lesz fuvar. Na, mars vissza a sorba, ugyanis a lányokat nem hagyhatom egyedül a túloldalon, mert ez az utolsó nap az ünnepből és körülbelül másfélszer annyi látogató lesz mint tegnap. A sorban állok számát elnézve a résztvevők megnövekedett száma helytálló volt. Gondoltam, átérve egyből kézen ragadom őket, hogy visszasiessünk a szállásunk oldalára, mert még egy este Aslammal, már káros hatással lenne fejlődésemre nézve. Röpke másfél órányi sorbaállás után az első sorban álltam és már biztos voltam abban, hogy átjutok a túlpartra, bár a visszaút már esélytelen. Amikor már lobogtattam a pénzt a csónakfuvarért egyszer csak megindult ismét lökdösődés. Kezemet a pénzel egyből visszahúztam, hogy távol tartsam magamat a bambuszból tákolt kerítéstől. Egyperces lökdösődés után egyszer csak széthullott a kordon és az öaltsszes ember megrohanta csónakot. Az éppen megérkező embereket le se engedték szállni és már vetették is magukat a 20 főre tervezett ladikra. legalább 35-40 en hevertek rajta. Centiken múlott, hogy nem süllyedt el. Persze egy kapottat sem mozdult. Más utazókkal a parton állva, elképedve es röhögcsélve néztük végig ezt a kis mutatványt. Rövid kis tanakodás után rájöttünk, hogy ma már nem jutunk át a túloldalra és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk közösen vacsorázni. A lányok ezt az estét is a túloldalon töltötték. Mit ne mondjak izgultam egy kicsit értük, annak ellenére, hogy nagyon talpraesettek és tudtam, hogy nem lesz bajuk. Másnap felébredve úgy döntöttem, ha nem kerülnek elő fél kilencig, akkor indítok egy felkutató expedíciót a túlpartra. Eljött a 8.30 már éppen indulnék, amikor egyszer csak megjelennek, hatalmas vigyorral az arcukon és egyből azzal a mondattal kezdték, hogy ezt nem fogod elhinni mi történt:) Miután lekésték a csónakot, kitalálták, hogy elmennek Peterhez a masszázstanárhoz, hogy megkérjék, had aludjanak a masszázságyakon. Még odaérkezés előtt Ilana elmondta Talianak, hogy szedje össze színészi képességeit és próbáljon elkeseredett sírós fejet vágni, hátha ez meghatja Petert. Persze ez nem jött össze, mert hatalmas vigyorral toppantak be hozzá:)  Peter tárt karokkal fogadta őket és már készített is két extra helyet a családi vacsorához, két húga és öccse mellé. A vacsora, pompás volaltt. Olyan jól sikerült, hogy a lányok két órával később felváltva ostromolták a WC-t, a frissen beszerzett hasmenéses, hányós gyomorrontás végett. Alvásból ismét nem jutott túl sok nekik. Másnap felkelve a folyóparthoz érve ismét nagy tömeg fogadta őket. A csónak a folyópartnál lévő kis imahelyről vette fel az embereket, amely most annyira tele volt, hogy még a tetején is tömegével álltak az indiaiak. A hangulat baromi jó volt elmesélésük alapján, mert minden ki és beszállásnál a lökdösődés miatt egy-egy ember beleesett a folyóba. Ezt általában nagy üdvrivalgás követte. láttak embert Laptoppal együtt beleugrani a folyóba. Egyszer az egyik csónakban, amely szemből érkezett, volt egy srác, akinek ugyan olyan színű pólója volt, mint nekem. A lányok azt hitték, hogy én vagyok és elkezdték üvölteni a nevem, amire az alteregóm természetesen nem reagált. A harmadik próbálkozásnál  már visszafelé számoltak, mert a több száz fős Indiai tömeggel együtt ordították, hogy KOOOOOOPPPPPPPPPPÁÁÁÁÁÁÁÁÁNNNNNNYYYYYY. Hihetetlenül mulatságos volt ahogy elmesélték. Végül aztán rájöttek, hogy nem én vagyok és jókat röhögtek az egészen. Az ő csónakra jutása végül simán ment, mert Talia azt hazudta, hogy nem tud úszni, emiatt tenyerükön hordozták a pasik, míg a csónakra nem kerültek.

A történetet elmesélve kicsit sajnáltam, hogy nem voltam ott, de az éjszakájukat azért nem cserélném az enyémre.  A többi nap viszonylag pihentető volt, sok láblógatással. Aminek még nagyon örültem, hogy ismét összefutottam Antonival és Natachaval, akikkel még Pushkarban barátkoztam össze. Velük jártam a tabla tanfolyamra. Antoni álmodozik a repülésről, emiatt sikerült egy kicsit bearanyoznom a napját, amikor ismételten repültem a Hanuman templom hegyéről. Most kivételesen jó időt is fogtam ki és ezzel ismét egy kicsit a hegy sztárjává válhattam. A Hampiban töltött 5 nap nagyon hamar eltelt és a lányokkal ismét útnak indultunk, most Mumbai felé. Nekik onnan Indul majd a repülőjük vissza Sydneybe, nekem meg a vonatom Delhibe. Mivel nem volt még nagyvárosi tapasztalatom, mindenképpen 1-2 napot el akartam én is ott tölteni. Most egy esti Buszt választottunk, ami elég nagy hiba volt, mert az elején hihetetlenül altrosszul lettem, a remek útviszonyoknak köszönhetően. Első megállásunkig, mely vacsoraidő, előreültem a sofőrhöz a földre, nézegetve az utat, hogy háborgó gyomromat kicsit csillapítsam. Ez olyan jól sikerült, hogy mire megálltunk, én is mentem rendelni magamnak egy hatalmas adag Thalit. Reggel megérkeztünk Mumbaiban és a délelőtt nagy részét azzal töltöttük, hogy szállás után nézzünk. Mumbai baromi drága egy hely. Egy éjszakáért majdnem annyit fizetünk a szállásért, mint Hampiban az öt napot együtt véve. De sebaj, háromfelé osztva ez még épphogy elmegy. A Goán szerzett barátokkal ismét felvettem a kapcsolatot, mert hárman közülük itt laknak Mumbaiban. Gondoltam majd bevezetnek minket az itteni körforgásba és elmegyünk közösen mulatni. Nos, ez sajnos nem jött össze, mert ők éppen az ország egy másik területén lógatják lábukat. A nagyváros sajnos elég hamar kiábrándított, mert már maga az utazás kész tortúra. Mumbai lakossága a már egybeépült külvárosi résszel együtt, megközelíti a 30 millió főt. Egy ekkora város esetén, ha el akarsz jutni egy látványossághoz, vagy bazárhoz, utaznod kell kb. másfél két órát. Taliával egyszer neki is indultunk egy ilyen útnak. A vasutat javasolták nekünk leginkább a bazárhoz. Az állomáson megérkezve, jegyünket megváltva, szembesültünk azzal, hogy a vonatok annyira zsúfoltak, hogy az emberek, mint a falmászók csüngnek a bejárati ajtóknál mindenféle apró perembe kapaszkodva. Elképedve egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy na, ezt nem. Cserében a közeli boltokat nézegettük és hatalmasakat kajáltunk az utcai gyorsbüfékben. A végén mozogni alig bírtunk. Utolsó közös esténket egy hatalmas gyümölcs lakomával ünnepeltük, végül másnap érzékeny búcsút vettem Ilanától és Taliától. Nem volt könnyű a különválás, mert nagyon megszerettük egymást. Beszéltük is, hogy akár hónapokat is együtt tudnánk utazni. Következett a vonat utam Delhibe mely 30 órás. Úgy választottam vonatot, hogy két éjszakát aludjak rajta, mert nem volt kedvem hajnalban-Delhiben szállás után kutatni. Az utam nagyon unalmas volt. Olyan Indiaiakkal voltam körülvéve, akik alig beszéltek angolul és még ráadásul sakkozni sem akart senki, annak ellenére, hogy a fél vagont végig kérdeztem, hogy partnerre leljek. Delhiben végül csak egy napot töltöttem, azt is a bazársoron, hogy elköltsem a maradék rúpiámat mindenféle ajándékokra. Nos, ez sikerült. A pénzköltés sosem nagy kihívás. A nap végén A reptérre érkezve, búcsút vettem ettől a kaotikus, de mégis csodás és varázslatos Indiától.

Sajnálom, hogy csak ennyi képet tudok nektek mutatni. Míg a lányok megküldik az igazán jó példányokat, addig be kell ezekkel érjétek.

A túrát összegezve, életem egyik legjobb két hónapját töltöttem itt. Nagyon sok érdekes és jófej emberrel hozott össze a sors, melyért igen hálás vagyok, mert részben ők színezték be mindennapjaimat. Sok utazóval szemben, bennem egyszer sem merült fel, hogy félbeszakítsam utamat és hazamenjek, bár karácsonykor volt azért némi honvágyam. Az akadályokat, amelyek adódtak utam során, egyfajta kihívásnak és kalandnak fogtam fel, melynek köszönhetően azokat is pozitív élményként éltem meg.  Az én meglátásom szerint ezek a fejlődő országok a növekedéssel azonos sebességgel, kezdik elveszíteni Spirituális és kulturális arculatukat, mely engem csak arra késztet, hogy minél hamarabb tegyek egy újabb látogatást, hiszen ez a két hónap egy ekkora ország megismeréséhez szinte semmi. Minden esetre legközelebb biztos, hogy a Himaláját fogom célba venni. Ki tudja, lehet arról is készítek majd egy blogot 🙂

Remélem viszonylag érdekesek voltak a bejegyzéseim és valamennyire közvetíteni tudtam kalandozásim hangulatát. Örömmel fogadom véleményeteket, kritikátokat a bloggal kapcsolatban.

Köszönöm mindenkinek az úton követésemet.

Köszönöm Varázslatos India.

TOP